Volt egyszer egy egyezmény

 

Magyarország a 60-as évek közepétől a gazdaság belső átalakítására készült: a mennyiségi bővítés helyett a termelékenység növelésére kívánta helyezni a súlypontot. Ezt nevezték új gazdasági mechanizmusnak. A prognózis szerint kevesebb, de intenzívebben dolgozó munkaerőre van szükség, ráadásul az 50-es évek elején születettek – az ún. Ratkó-korszak gyermekei – egyre nagyobb számban léptek a termelésbe: munkaerőfölösleg volt várható. A Német Demokratikus Köztársaság a háború utáni gazdasági fellendülésben a további bővítéshez nem rendelkezett szabad munkaerővel – nem tudta a Németországi Szövetségi Köztársasághoz hasonlóan határain túlról, döntően Törökországból, Jugoszláviából – biztosítani a szükséges munkáskezeket.

Alighanem ez állt az 1967 májusában megkötött NDK–magyar államközi szerződés egyik háttéregyezményében, amely a munkaerőcserére, a képzésre és a kölcsönösségre helyezte a hangsúlyt. A viharos gyorsasággal megkötött Egyezmény keretében már októberben elindultak a magyar fiatalok az NDK vállalataihoz. A toborzás sajátos volt: alighanem ellenkezett volna a vállalatok érdekeivel, ha kapuin belülre engedi a toborzókat, így az esetlegesség, a véletlen nagy szerepet játszott: ismerőstől, baráttól hallottak róla. Ismertem olyan lakóotthoni nevelőt , aki utánakérdezett, hogy mi volt az a szerelvény, amely tele volt éneklő, „vidám” fiatallal, aztán maga is jelentkezett. Voltak – alakultak? – vállalatközi kapcsolatok, ilyen volt pl. a Szikra Nyomda és a Neues Deutschland közötti szerződés, amikor a telepítendő technikához képeztettek gépmestereket.

Nagyon valószínű, hogy az első években jobban képzett, magasabb életkorú fiatalok jutottak ki, azután egyre inkább szinte az iskolapadokból kerültek első munkahelyükre. Az utolsó csoport 1980-ban indult, hazatérésükkel 1983-ban az államközi egyezmény ezen része megszűnt.

Két-hároméves szerződésüket 30 ezren töltötték ki, körülbelül ugyanennyien dolgoztak jelentősebb időt a foglalkoztató vállalatnál, de családi vagy személyi okok miatt szerződést bontottak. Közülük sokan családot alapítottak, letelepedtek, állampolgárságot váltottak. A Németországi Magyar Szervezetek Szövetsége az 1945, majd 1956 utáni legjelentősebb magyar diaszpórának tartja az egykori „egyezményeseket”, Drezdában tíz éve 1000 magyar állampolgárságú személyt tartottak nyilván. Most már az utolsó kint dolgozó csoportok tagjai is átléptek ötvenedik életévükön. Körülményeik döntően konszolidáltak, a környező világ politikai és technikai óriásléptei komoly nyomot hagytak életükön. Ilyenkor értékelődik fel az emberben fiatalkora.

Találkozókat sokan szerveznek. Vannak olyanok, akik zárt körben jönnek össze, és igényt sem tartanak a nyilvánosságra. Mások évenként, többévenként szerveznek találkozót, de a legtöbben nem elérhetők: címük megváltozott és maguk sem aktívak e kapcsolatok keresésében.

A hagyományos találkozók mellett az informatika, a világháló jelentett újszerű kapcsolatteremtési, -tartási lehetőséget: az iwiw. Virágzó fórumot működtettek az egykori erfurti Umformtechnik fiataljai, a Funkwerkes lányok, vagy a rathenowiak. Drezda, Karl-Marx-Stadt, Lipcse, mint jelentős foglalkoztató helyek alig mutattak életjelet, bár utóbbinak egy 69-ben induló csapata (a Buchbindermaschinenwerk, a BUBIMA egykori dolgozói) ez alól kivétel. Ez ugyanúgy működik, mint az élet más területén szokott: egy mozgolódó személy és néhány vagy több segítőtárs, akik köré szerveződhetnek a többiek. Ugyanúgy, mint az egykori kolóniákon.

 

Forrás:  Berlini Híradó és az ndksmagyarok.eu